Vannak kapcsolatok, amelyekben az egyik ember folyamatosan megoldja a másik problémáit. Meghallgatja, támogatja, intézkedik, vigasztal, és akkor is próbálja egyben tartani a helyzetet, amikor a másik már teljesen feladta. Elsőre ez mély szeretetnek tűnhet, hosszú távon azonban különös egyensúlytalanság alakulhat ki.
A gondoskodás önmagában gyönyörű dolog. A probléma akkor kezdődik, amikor a kapcsolat egyik tagja már nem társként, hanem megmentőként van jelen. A másik pedig fokozatosan hozzászokik ahhoz, hogy nehézségei esetén mindig valaki más oldja meg helyette a helyzetet.
Spirituális nézőpontból fontos felismerni, hogy nem vehetjük át egy másik ember életének teljes felelősségét. Segíthetünk, meghallgathatjuk és támogathatjuk a társunkat, de bizonyos döntéseket neki kell meghoznia.
A túlzott megmentőszerep mögött néha az a félelem áll, hogy ha nem vagyunk nélkülözhetetlenek, akkor kevésbé leszünk szerethetők. Pedig egy egészséges kapcsolatban nem attól vagyunk értékesek, hogy nélkülünk a másik nem boldogulna.
A valódi társ nem elveszi a másik erejét, hanem teret ad neki, hogy saját lábán is megálljon.