A tagadás sokkos állapotának megszűnte után feltörnek az érzelmek, jellemzően a düh és a harag. A közvetlen környezet számára meglehetősen nehéz megbirkózni ezzel a szakasszal, mert az érzelmek mindenfelé és mindenkire kisugárzódnak (Kübler-Ross, 1988). A gyászolók keresik a felelőst, aki veszteségüket okozta, esetleg dühösek az elhunytra – bár maguknak sem merik bevallani -, haragjukat kivetítik a környezetükre (orvosokra, ápolókra.) Verena Kast megközelítésében ez a felszakadó érzelmek stádiuma. A gyászolók nehezen vallják be a halállal szemben érzett tehetetlenségüket, és azt remélik, ha megtalálják a vétkest, egy kicsit enyhíthetnek a halál kegyetlenségén, sorsszerűségén. Ha önmagukat hibáztatják, akkor az érzelmek palettáján megjelenhet a bűntudat is, különösen, ha az elhunyttal való kapcsolat konfliktusos volt. A valóban sikeres gyászmunkához elengedhetetlen ezeknek az érzelmeknek az elviselése, a kitartás (Kast, 1995).
Akik ebben a szakaszban rekednek meg a gyászmunka folyamán rendszerint depressziós betegek benyomását keltik, de nem a fájdalom elfojtása miatt, hanem azért, mert nem képesek másra gondolni, a fájdalom letaglózza őket. Az elakadás egyik oka az elfojtott düh lehet, ha valaki nem meri kiélni, átérezni a felszakadó érzelmeit. A másik ok a nem szűnő bűntudat lehet (konfliktusos kapcsolat esetén, ha nem volt alkalma a gyászolónak tisztázni mindent az elhunyttal annak halála előtt). Ha a gyászolónak nincs módja arra, hogy teljesen kiélje az érzelmi zűrzavart, ha a gyász bizonyos összetevői – a harag vagy a bűntudat – hiányoznak, megreked ebben a fázisban (Kast, 1995).