Időskor
A visszatekintés és a számadás ideje. A krízis két végpontja az én-integritás/kétségbeesés. Az integritás alatt Erikson olyan képességet értett, amely segítségével az ember képes elfogadni az életét, és nagyobb félelmek nélkül szembe tud nézni a halállal. A múltat, annak minden kudarcával és csalódásával együtt tudja ötvözni a jelennel, és ennek megfelelően képes a boldogságra és elégedettségre. Ez nehéz folyamat, ráadásul az időseknek egy leértékelési tendenciával is szembe kell nézniük a társadalom részéről. Ezt tovább fokozza fizikai állapotuk romlása. Mindez megnehezíti az integritást, nosztalgiát támaszt a múlt iránt. Az integritás elérése érdekében ön-reflektív gondolkodásra kell képesnek lenni. A visszaemlékezés erősíti a fiatalság érzetét, nagyobbnak érzi a kompetenciáját, folyamatosságot teremt a múlt és a jelen között. Ennek a folyamatnak a veszélye, hogy a múltba révedés eluralkodik a valóságon, az új történések nem tudják felvenni a versenyt a múlttal. Erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy életének eseményeit osztályozni tudja, elkülönítse a jót a rossztól, s így meg tudjon békélni a nehezen elfogadható tényekkel is.
Az öregség biológiai jelenség: az idős ember szervezete bizonyos jellegzetességeket mutat. Az öregség pszichológiai következményekkel jár, egyes viselkedési formákat joggal tekintünk jellemzőnek az előrehaladott életkorra. Mint minden emberi szituációnak, az öregségnek is van egy léthelyzetbeli dimenziója, amely meghatározza az egyénnek az időhöz, következésképpen a világhoz és saját múltjához való viszonyát. Az ember sohasem él természeti állapotban. Öregségben, mint minden más életkorban, helyzetét az a társadalom határozza meg kényszerítő erővel, melyhez tartozik. (Beauvoir 1972)